A családlátogatás, meg az imádott fix50

 Nagyon csúnyán tudnám csak kifejezni, hogy mennyire szét tudott vetni az ideg az elmúlt néhány napban. Most viszont megpróbálok finom lenni, és nem belekezdeni az újabb őrjöngésbe itt a hagymák mellett. Imádom, hogy a fotográfia megszületett, és a kezdetektől a jelenig minden formáját szeretem, de úgy gondolom, “néhány” embernek a fényképezés létezésének a fogalmát is el kellene felejtenie. Én sem kezdek el énekelni, vagy dobolni, mert vettem egy fasza mikrofont, vagy egy király dobszerkót, meg mert ez olyan menőnek tűnik kívülről. Egyszerűen nem értek a feljebb említett két dologhoz, nincs hozzájuk érzékem. Tehát nem csinálom. Persze, meg lehet tanulni dobolni, meg biztos meg lehet tanulni énekelni is, de ha egyszer nincs meg hozzá az a plusz, amit érzéknek hívnak, akkor – gondolom nem sértek meg senkit -, ha azt javaslom, hogy nem kell erőltetni. Már csak azért sem, mert mindettől agyvérzést kapok, és elpatkolok.
Nos, most, hogy ezt kiadtam magamból, elmesélem, hogy eltöltöttem néhány stresszmentes napot Csipkereken. Amikor már a fejemet az asztalsarkán-széttrancsírozás határán voltam, akkor történt az égi csoda, és a szüleim hazavittek Csipibe. Imádom Csipit, mert az egész életemet itt töltöttem, ergó itt nőttem fel, meg ilyesmik. Persze most, hogy végre “nagylány” lettem és jópár hónapja kirepültem a családi fészekből, elég ritkán jutok haza. Sok a meló, lusta vagyok buszozni, meg már minden Szombathelyhez köt, szóval két napot is nehezen bírok ki szeretett falucskámban. De az ősök, a nagyszülők, a friss levegő, a kutyák meg a házikoszt szoktak hiányozni, így hazaugrom néha… 🙂 Az ilyen néhákból szoktak születni a legjobb fotóim, blogbejegyzéseim. Most sincs ez másképp, mindenhová cipeltem magammal öreg masinámat, rajta az elengedhetetlen fix-50-nel. Nálam a fix-50 egy életstílussá vált, ha magamnak fotózok, akkor mindig ezt az optikát használom.
Így tettem ezt most is: