Család a hóban

Bizonyára nem mondok újat, de végre  leesett az első valamire való hó! A havazás első éjjelén nyugtalanul aludtam, fotósként rengetegszer szorongok, hogy lemaradok valami fontosról. Jelenleg azért aggódtam, hogy el fog olvadni a hó, mire felkelek, és nem tudom dokumentálni a várva várt jelenséget. Anyám meg Apám már hajnalok hajnalán, konkrétabban fél tízkor az ágyam mellett állva és hangoskodva ébresztgettek. Nehéz lett volna úgy tovább aludni, hogy Faterom az arcomat csipkedi… Végül nagy nehezen felkeltem, és az ablakon kinézve mosolyogtam, hiszen mindent hó borított, és még folyamatban volt a hóesés. Nyugodtan megreggeliztem, megkerestem a szőrös csizmám, aztán irány ki a hóba! Meg akartam látogatni a nagyszüleimet, akik a falu másik végében laknak. Apa mondta, hogy elkísér, de amíg felöltözött én már kimentem az udvarra, hogy készítsek pár fotót az első, ropogós hóról… Egyébként még mindig nagyon szeretem a telet. Már rengetegszer írtam, hogy a december az egyik kedvenc hónapom. Jó, amikor karácsonykor együtt van a család, szeretem a havat, a hangulatot, az érzést, ami ilyenkor bennem kering. Soha nem kap el a téli depresszió, én ilyenkor is boldog vagyok, és vibrálok a szürkeségben. A cserépkályhához dőlve kinézni a havas tájra, és a szalonnát csipegető madarakra nagyon jó érzés. Sajnos én nem fotóztam le a kertünkben repkedő cinkéket, de Apa nagyon jó felvételeket tett be erről a blogjába.