Késő nyári héder a Balatonon (1.rész)

 Epedve vártam már a napot, hogy Atommal végre kiszakadjunk a rohanó város zajából. Sajnos ez a nyár nekem főként melóról szólt, ha pedig éppen nem melóztam, akkor Atom volt távolt. Szinte alig láttuk egymást, pedig ugyan abba az ágyba hajtjuk le a fejünket. Az utolsó nagy melónk a Savaria Karnevál megörökítése volt. “Fotóztunk, mint a hülye” – és tényleg. Ennek a pozitívuma, hogy részben együtt dolgoztunk – igaz, mind a ketten egy másik hírportálnak -, a másik pozitívum pedig a Rabszolgavásár, ami idén is kemény meló, de egy hatalmas élmény volt mindenkinek. Közben volt egy utóvizsgám szakrajzból, – meg se kérdezzétek, hogy mi köze van a fotográfiához a szakrajznak! – ami szintén egy darabja volt a stressz mozaikomnak. Természetesen sikerült, mert ha nem sikerült volna, akkor is sikerült volna! 🙂  Már épp kezdett rajtam nagy lenni a nyomás a karnevál vasárnapján, de az arcomat legyezve hamar lenyugtattam magam a gondolattal, hogy holnap elhúzunk innen a francba. Ez hétfőn meg is történt. Atommal, meg az új Nikonommal nekivágtunk a Balatonnak. Tóniéknak van egy nyaralójuk Fövenyesen, itt töltöttük el a várva várt 3 napot. Örülök, hogy ezt a késő nyári időpontot választottuk, mert minden csendes, üres és nyugodt volt, a strandon is csak épphogy szállingóztak az emberek. Még a mókusok is zavartalanul majszolták az útra hullott mogyorókat. Néhány fa lombja már meg is adta magát a közeledő ősznek, ami mellesleg a kedvenc évszakom… 🙂 Sokaknak konyul le a szája, ha arra gondol, hogy ezután a csodás, napsütéses és meleg nyár után egy nyirkos, deres ősz jön, ami magával visz mindent, ami a kánikulákból itt maradt. Nos, én szeretem ezt az időszakot, de erről majd később ömlengek, elvileg még nyár van. Szóval, ott tartottam, hogy Atommal késő este leértünk Fövenyesre. Másnap délelőtt lustaságunkat nehezen legyűrve kisompolyogtunk az ágyból. Kávé, cigi, puszi, nyuszi és máris úton voltunk a szomszédos Füredre. Atom sok apró meglepetéssel készült, például elvitt a Borcsa Restaurantba, aminek az egyik reklámtábláját már útközben kiszúrtam, és hangos sikítozásokkal jeleztem ezt Tóninak, aki úgy tett, mintha a vezetésre koncentrálna. Egyszer csak az étterem előtt kötöttünk ki, nagy örömömre… 🙂 Tényleg meglepődtem. Később tettünk egy hosszas túrát a füredi sétányon, hattyúkat fotóztunk, meg egymást. Kézen fogva, fényképezővel meg fix50-el az oldalunkon mindent áhítattal fotózva nem csak kívül, de belül, a szívünkben is egy harmonikus pár vagyunk.

  A bokám már a füredi sétány felén tropára ment, az utóbbi hetekben elég sokat fájt, de csak a bal. Asszem’ el kell majd mennem dokihoz, mielőtt egy reggelen arra ébredek, hogy már nincs is lábam. A sántikálás ellenére jól bírtam a napot, és egy kis vasas füredi víz feltankolása után még megálltunk egy helyen. Méghozzá a Füred utáni Világbüfében, ami eredetileg egy bringás pihenő, de erről majd csak a következő blogban fogok írni. Szóval az első napunk Balatonon rendkívül mozgalmas volt, nagyon élveztem! Mi a családdal soha nem voltunk Balatonra járósak, bár régen, amikor még megvolt a Mamáék nyaralója meg a kis üzlet Paloznakon, akkor sok időt töltöttünk lent. De akkor még kicsi voltam, csak az ágy fölött lévő plüss arzenálra emlékszem, meg arra, hogy volt egy kis tavam az udvarban, amibe hosszúkás csigákat gyűjtöttem. Meg arra is emlékszem, amikor Mamával és a bátyámmal sétáltunk a strandra, és én megfogtam egy műanyag csődarabot, amiről azon nyomban kiderült, hogy egy hatalmas, szürke kígyó. Hazáig futottunk. Bírnám, ha még meglenne a nyaraló, biztos ott tölteném a nyaraimat. Mivel fent volt a hegyen, ezért nagyon jó volt a kilátás, mindig a vitorlásokat számoltuk. Na, de ugye “ami elmúlt, nem jön vissza soha már”, szóval az új szerelmem mostmár Fövenyes. Soha nem kapott még el az az igazi “Balatonozós” hangulat, de most, hogy a fövenyesi piciny nyaralók között sétáltunk, úgy éreztem, soha nem akarok hazamenni. Egyébként imádom a vízközelséget, a békákat, a vízisiklókat, a hattyúkat, a kagylókat, a kacsákat, a vizipipiket, a halakat, meg a csónakokat. Szóval, az ilyesmiket. Órákig el tudok időzni egy stégen, vagy a part melletti nagy sziklákon burjánzó kagylókat birizgálva. Már akkor is gyűjtöttem a köveket, meg a kagylókat, amikor kicsi voltam, és ez most sincs másképp. Tegnap is a kövek mellett feküdtem a vízben, és a kiszáradt kagylókat vizslattam egy duci kislány társaságában. Odajött mellém, azt hitte, én tudok valamit a kagylókról amit ő nem. Atom a partról tartott szemmel, ő inkább egy náddarabbal játszott… 🙂 Nekem a nyaralás soha nem a napozásról vagy koktélok szürcsöléséről szólt, hanem valami egészen másról…