Viharverte szerelem Velencében

“Azta. Nem hiszem el, hogy hazaértünk…” – mondtam Atomnak, amikor csurom vizesen, 7 órás kínlódás után leszálltunk a buszról. No, de ne szaladjunk ennyire előre, hiszen annyi kaland és élmény perzselődött az agyunkba, hogy elmondani is alig tudom. Pár héttel ezelőtt vettünk két buszos jegyet Atommal, gondoltunk megünnepeljük a harmadik évfordulónkat Velencében. Én még nem voltam Olaszországban, és tengert sem láttam még úgy istenigazából, csak a repülőről, amikor Kanadába utaztam.  Szóval nagy élménynek ígérkezett a velencei út. A jegyek napokig pihentek az asztalon, közben szembesültem azzal, hogy minden fészbúkos ismerősöm szintúgy Velencében tömi a torkába az olaszos impressziókat. Hopp egy fotó a sóhajok hídjánál, hopp, egy szétvakuzott gyöngyszem valami maskarás izéről, hopp egy kép egy rakás gondolázó kínairól. Mindez szikrázó napsütésben, hatalmas mosolyokkal és teleportált pizzaszaggal. El is játszottam a gondolattal, hogy mégsem a tegnapelőtt beújított, kék gumicsizmámban ruccanok bele a nagy olasz valóságba, hanem valami szép tavaszit húzok a lábamra. A “milyen obikat vigyek?” nálunk egy roppant kényes és gyakori kérdés. Régebben elvoltam egy fix 50-nel, de az utóbbi hónapokban rákaptam a 16-35-ömre is, emellett a telét se lenne rossz valahogy belegyömöszölni a tatyóba. De én csaj vagyok, nem akarom az egész kurva nyaralásomat egy 200 kilós fotóstáska társaságában eltölteni, hiszen ezt munkámból kifolyólag az év összes napján megtehetem, és meg is teszem. Közben szeretnék jól kinézni, az összképen pedig merőben rombol egy batár nagy hátizsák, vagy egy oldaltáska. Most, hogy canonos lettem, Atommal fel tudtuk osztani, hogy ki mit hoz. Micsoda nagy szerelem ez, hogy még az obijainkat is megosztjuk… very romantic and beautiful relationship. Végül mégiscsak hátizsákot vittem, de barna és sárga színűt, ami ment a sárga kabátomhoz, és a sárga ruhámhoz, és úgy összességében még jól is néztem ki. Hozzátenném, pár órával később erről a tömör gyönyör sikkről a szanaszét szakadt rózsaszín esőkabátom és a kutyaszőrszerűvé ázott, szélborzolta szőke hajam, illetve hektikus arcberendezésem merőben elvonta a figyelmet. De már megint előre rohantunk. Tehát, felöltöztem túrázós szexi csajosba, kék gumicsizmával, frissen mosott és felnyírt hajjal, hogy nekiinduljak életem szerelmével egy káprázatos utazásnak. Jött is a busz, fel is szálltunk és le is ültünk az izgatott kis seggünkre, epedve várva, hogy odaérjünk. Pár szendviccsel, csokival és a Rémület a levegőben c. könyvvel sikerült is túlélnem az odautat. Ja, mert amúgy utálok buszozni. Pirkadatkor léptük át az olasz határt. Ritkákat pislogva nézelődtem a busz ablakából. Mennyire közel van ez az ország, és mégis milyen más minden. Picit mediterrán a hangulat, színesek a házak, helyes kis kertek és magas mandulafenyők díszítik utazásunkat. Közben hátul a buszon már a pálinkáról meg a fasírozottas “zsemlyéről” beszélnek, így gyorsan eszembe jut, hogy honnan is indultunk el éjjel. Nagy pakolászás és zsizsegés után leszálltunk a buszról Punta Sabioniban. Innen mennek a hajók Velencébe és a lagúna többi szigetére. Sokat olvastam Velencéről, mielőtt jöttünk. Egyik jellegzetessége a magas vízállás, a mélyebben fekvő területeket gyakran elöntheti az ár. Ezért is vettem a csini gumicsizmám. A tengerszint emelkedése miatt létrejövő magas vízállás, illetve az elmocsarasodás veszélyezteti a legjobban a város fennmaradását.

Velencét egyébként sokféleképpen emlegetik, például az Adria királynőjeként, vagy a víz városaként. Utóbbit több szempontból is tapasztaltuk. Viszonylag korán értünk át Velencébe, az időérzékünket teljesen elvesztettük, már délelőtt tízkor beültünk egy pizzázóba ebédelni. Én mindenképp ki akartam próbálni az olasz pizzát a sok mendemonda ellenére, hogy ott mennyire más a pizza, és mekkora csalódás lesz majd nekem, mint magyar embernek az a vékony tésztájú, ízetlen szar… Na, hát most mondom, hogy nem volt szar, sőt. Nagyon is jó volt, még most is összefut a nyál a számban, annyira ízlett. Persze a magyarok mit szeretnek? A jó nagy adag csülköt, meg az extra csípős babgulyást 5 kiló kenyérrel, hát persze, hogy nem ízlett nekik ez az egyszerű, paradicsomos, sajtos gönyörűség. Nálunk a pizza is csak magyaros feltéttel meg ketchuppal csúszik le, amit öblítünk egy jó technokolos pálinkával.  Mit nekünk olasz konyha? Cöh. Katartikus pizzázós élményünk közepén jártunk, amikor a napsütötte olasz utcákra rászakadt az ég. A csendes kis sarki pizzázóból egy nyüzsgő fogadó lett, mindenki bemenekült az eső elől. És az eső nem állt el, órákig esett. Nem akartuk a nyaralást egy pizzázóban tölteni, szóval elkezdtünk sétálni a Rialto felé. Sikeresen átkeltünk a hídon, ami tömve volt turistákkal. A kis utcák között bolyongva megtaláltuk a piacot, ahol elég sokat időztünk. A halpiac mellett lopkodós sirályok veszekedtek a lehulló falatokon. Valószínűleg ezek a madarak már megszokták az emberek közelségét, amikor melléjük léptem, csak gyanakvóan néztek a gépemre, de nem repültek el. Az eső egyre jobban szakadt, én meg egyre idegesebb voltam, hogy nem elég, hogy szétázik a szövetkabátom, de még fotózni sem tudok. Bár, a gépem időjárásálló, a lencsére hulló esőcseppek eléggé zavaróak tudnak lenni, főleg, ha dézsából önti rád a vizet az ég. Mindenki behúzódott a fedett helyekre, de mi nem akartunk egy kávézóban ücsörögni, fotósok vagyunk az Isten szerelmére, nem fogunk hazamenni úgy, hogy nem láttunk és fotóztunk le mindent. Megálltunk egy árusnál, vettünk 5 euróért esőkabátot. Természetesen az enyém úgy 5 perc után szétszakadt, és a patentja is rossz volt, ezáltal a szél percenként az arcomba csapkodta, aminek annyira nem örültem. De tűrtem, mert hát nyaralunk. Eközben Atom cipője átázott, én pedig kaján vigyorral az arcomon nyugtáztam, hogy mekkora űber nagy király vagyok, hogy gumicsizmában jöttem. Az eső elől aztán harmadszor is beültünk kávézni, meg sütizni, és már nagyon vártunk, hogy végre elindulhassunk haza. Fáradtak voltunk, vizesek és még fotózni sem tudtunk. 10 liternyi kávé és mindenféle bambi után gondolom nem csodálkoztok, hogy folyamatosan pisilnünk kellett. A végkifejlet előtt még gyorsan megkerestük a világ legeldugottabb nyilvános vécéjét, ahol Antalka könnyíthetett magán 450 forintért. Még volt jó egy óránk 6-ig, akkor volt a találkozó az idegenvezetővel. Picit ücsörögtünk a nyilvános wc várójában, ahogy sokan mások is. Próbáltunk megszáradni és melegedni. Közben el is aludtam Atom vállán.

6 óra előtt pár perccel érkeztünk meg a kikötőhöz a találkozási pontra. Ekkor hatalmas villámlások és erős szél közepette elkezdett vízszintesen szakadni a jégeső… Igen, a jégeső! Pillanatok alatt apokaliptikussá vált a helyzet, mindenhol sikítozó és összevissza rohangáló emberek, szétszaggatott esernyők és síró gyerekek. A gumicsizmám is telement jéggel, így már én sem villoghattam vele, hogy száraz a zoknim. De nem is ez a lényeg. Másfél órát vártunk a ziháló jégesőben arra a rohadt hajóra. Iszonyú szervezetlen volt minden, legalább 4 hajót elszalasztottunk. A kikötő mellett egy hatalmas nyílt placc volt, sehol egy fedett zug, vagy valami. Mindenki állt a viharban, deprimált fejjel, kétségbeesve. A jég elől először berohantunk egy terasz alá, de ott is lehúzták a pavilonokat, szóval áztunk tovább. Nem viccelek, de egy centi száraz felület nem volt rajtunk. A jégesőből sima eső lett, aztán megint jég, közben fújt a szél, dörgött, villámlott, sötét volt és iszonyatosan hullámzott a tenger. Komolyan féltem. Atom meg nem tud úszni, szóval ki is oktattam, hogy ő csak ússzon szépen kutyában, és ne hagyja, hogy belékapaszkodjanak, ha esetleg elsüllyedne a hajónk, AMI MÉG MINDIG NEM ÉRKEZETT MEG! Igen, komolyan ilyeneken gondolkoztam. De később kiderült, hogy ő meg azon gondolkozott, hogyha elkezdünk süllyedni, akkor milyen zacskókba fogja becsomagolni a fényképezőgépét, hogy ne legyen vizes… -.- Szerencsére láttunk egy csomó túlélős műsort a discoveryn, és a rákászhajós műsorokból is tudtunk ihletet meríteni az esetleges katasztrófához. Másfél óra küszködés, takonyfolyás és remegés után a szeles jégesőben beszálltunk a hajóra. Ami persze nyitott volt. Drága egyetlen szerelmemnek már megint pisilnie kellett. Abszurd kép következett; Atom kiment a hajó végébe, én meg csak annyit láttam, hogy az orkánerejű szélben, kéz nélkül(!), szélszaggatta esőkabátban próbál a hullámzó tenger felé hugyozni. Sikerült neki! De, mint kiderült, miközben vártuk a hajót, sunyiban már kicsurgatta a felét az esőkabátja alatt. És ez a férfi az én szerelmem… Aki sunyiban vizel az esőkabát alól! Igen! A hajón gyorsan felmértem, hogy mennyi mentőmellény van, és, hogy kikkel kell majd megverekednem, hogy Atomra rá tudjak adni egyet. Ha elsüllyednénk, legalább a tengerbe zavartalanul pisilhetne. A tömeg és a hajó dülöngélése miatt percek alatt rosszul lettem, és könnyes szemekkel vártam, hogy végre leszállhassunk. Fél óra után ki is kecmergett a tömeg a hajóból, és mindenki megindult a buszok felé. A csoportból mindenki elázott, váltóruha híján pedig alsóra vetkőzve vártuk, hogy megszáradjunk. A buszon természetesen nem volt jó a wc, és a fűtéssel is fukarkodtak, szóval nagyon rossz hazautunk volt. Nem tudtam mivel betakarózni, mert mindenem vizes volt, iszonyatosan fáztam, és lélekben már felkészültem rá, hogy nagyon beteg leszek. Emlékezetes volt első találkozásom a tengerrel! 🙂

Akit ennek ellenére még érdekel Velence, annak megmutatom, milyen volt képekben… 🙂 A fenti szöveg melletti fotókat pedig köszi Atomnak! 🙂